IV. rész - Kérdések

Tyler

Ez az én formám. Egész héten próbáltam elkerülni a csajt, a folyosókon direkt nem arra mentem amerre ő, az órákon nem néztem rá és tettem róla, hogy a terem másik oldalán üljek, de úgy tűnik ez sem volt elég. Most itt áll előttem remegve, valószínűleg fázik is és ráadásul még az alkohol szagát is érzem rajta. Itt nem hagyhatom, szóval úgy döntöttem, hazakísérem. Az egész utcán csak mi ketten voltunk. Vanessa szorosan mellettem jött, így éreztem, hogy még mindig remeg. Csak tudnám, hogy miért ijedt meg ennyire. Nem olyan lánynak néz ki aki minden rezgésre felkapja fejét, de az is igaz, hogy nem ismerem. 

- Köszönöm, hogy haza kísérsz - szólalt meg hirtelen, megtörve az éjszaka tökéletes csöndjét. 

- Nem kell megköszönnöd - mosolyogtam rá. Vanessa vett egy mély levegőt, mielőtt még egyszer megszólalt. 

- Tudod, nem vagyok ilyen. Nem szoktam megijedni minden zajtól - mondta. - De tavaly óta nem igazán érzem magam bátornak. - miközben ezeket a szavakat mondta, nagyot sóhajtott. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de gyorsan le is törölte. 

- Hallottam mi történt a barátoddal - szólaltam meg, teljesen tapló módon természetesen. - Sajnálom -néztem rá, de ő csak megvonta a vállát. 

- Semmi baj - tovább sétáltunk a csöndben, amit csak a lépéseink hangja tört meg. - Kedden lesz egy éve - nem igazán tudom, hogy mire értette, de van sejtésem. - Egy éve bassza meg! - ezt már hangosabban tette hozzá. - Tudod, azt hittem, hogy ilyenkorra már lesz egy válaszom. Egy igazi, elfogadható válasz. - keserűség hallatszott a hangjából. Nem tudtam, hogy mit mondjak. 

- A rendőrség mit mond? - Vanessa a kérdésre egy horkantással felelt. 

- Ők pont szarnak mindenki fejére. Szerintük.. - itt egy kis szünetet tartott, felkészülve a mondat végére. - Szerintük Shawn már halott - fejezte be a mondatot, de abban a pillanatban a könnyek folyni kezdtek a szeméből és nem tudta megakadályozni azokat. Tehetetlenül lerogyott a földre és zokogni kezdett. Lekuporodtam mellé én is csöndben vártam, amíg befejezi. - Ne haragudj. - fújta ki a levegőt - Elcsesztem az estédet - mondta, mire én elmosolyodtam.  

- Az már amúgy is el volt cseszve. - lehet, hogy csak beképzeltem, de egy halvány mosolyt vettem észre az arcán. Így ültünk egészen addig, amíg Vanessa hirtelen megfordult és a bokorra ürítette a gyomra tartalmát. Felálltam, hogy összefogjam haját. Miután befejezte, odanyújtottam neki egy zsebkendőt. 

- Hivatalosan is a legrosszabb este - motyogta fáradtan. Szerencsére a házuk már nem volt messze, így hamar ott voltunk. Felsegítettem őt a lépcsőn, majd végig néztem rajta. 

- Rendben leszel? - kérdeztem.

- Persze. - sóhajtotta, majd bement a házba. Még végig néztem ahogy becsukja maga mögött a bejárati ajtót, aztán én is elindultam haza fele. 

Másnap a telefon csörgésére ébredtem fel. Nagyot ásítottam, amikor kinyitottam a szememet és az órára pillantottam. Hét óra volt. Ki az aki nem tud szombaton aludni? A telefonomért nyúltam, ami ismeretlen számot jelzett.
- Haló? - a másik végén csönd volt, de hallottam ahogy valaki a levegőt veszi. - Ki az?
- T-Tyler.. - motyogta egy srác, de nem ismertem fel a hangját.
- Ki az? - kérdeztem újra.
- A. I...43.. - szólalt meg az idegen és ezzel le is tette a telefont. A szemöldökömet ráncolva tettem vissza az éjjeli szekrényemre a készüléket. Vissza aludni már nem tudtam, szóval a mosdó felé vettem az irányt, ahol beálltam a zuhany alá. A tegnap estén járt az eszem, amitől rögtön egy mosoly kúszott az arcomra. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan viseli Göndörke a másnaposságot, bár még biztos alszik. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Egyrészt szeretném megismerni, tudni, hogy mi történt vele, másrészről viszont elkerülni is jó lenne. Aztán ott van az a levél is, amiben az az idegen kérte, hogy keressem meg. De miért? Mi közöm van hozzá? Egyáltalán ki az az idegen? Túl sok a kérdés, amire egyetlen egy ember tudja csak a választ. A második. Amúgy meg ki ír így alá egy levelet? Az egész egy agybaj. És, ha már itt tartunk, ez a hívás sem volt túlzottan értelmes.
Elzártam a csapot, felöltöztem és lementem reggelit csinálni. A nagynéném egész hétvégén nem lesz itthon, szóval egyedül leszek a változatosság kedvéért. Elővettem a tejet a hűtőből és müzlit is találtam a szekrényben, így neki láttam reggelizni, miközben azon agyaltam, hogy mit csináljak ma. Később talán beugrok Vanessához, hogy megnézzem jól van-e, de addig még várnom kell. Kétlem, hogy ilyenkor már ébren lenne.
Befejeztem az evést és visszamentem a szobámba. Úgy sincs semmi dolgom, gondoltam, úgyhogy egész délelőtt csak fetrengeni fogok az ágyamban. Tökéletes.
Délután elindultam, hogy meglátogassam Vanessát. Emlékeztem, hogy merre lakik, szóval hamar oda találtam. Az ajtó előtt megálltam és megnyomtam a csengőt. Pár pillanat múlva ajtót is nyitott egy negyvenes éveiben járó nő, aki feltételezem Göndörke anyja.
- Segíthetek? - kérdezte.
- Igazából, Vanessát keresem. - a nő elvigyorodott.
- Ó, hát akkor gyere be és szólok neki. - beléptem a házba és tátva maradt a szám. Kívülről is nagynak tűnt az épület, de belülről elképesztően tágas. Mindenhol díszek voltak, a falon, a szekrényen még az ajtókon is. Vanessa anyja elnavigált a lánya szobájához én meg bekopogtam.
- Ki az? - jött a hang bentről.
- Tyler vagyok - válaszoltam és türelmesen vártam, amíg odajött az ajtóhoz, hogy kinyissa.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte, amikor már a szobájában voltunk.
- Gondoltam rád nézek, hogy hogy vagy - mosolyogtam rá, aztán körülnéztem a szobában is.  Vanessa leült az ágyára és kíváncsian nézett rám.
- Csak ezért eljöttél idáig? -hitetlenkedett. - Tudod, hogy létezik telefon is? - elröhögtem magamat.
- Ahhoz talán tudnom kéne a telefonszámodat - mondtam.
- Oké, ez jogos. - röhögte el magát ő is én pedig megállapítottam, hogy nagyon szép a nevetése.
- Tudod, többet kéne nevetned - néztem rá, mire ő zavartan elkapta a tekintetét.
- Mostanában nincs sok dolog amin nevetni lehetne. - szembe fordultam vele.
- Ezt nem mondhatod - röhögtem el magamat már másodjára. - Mindenen lehet nevetni. Magadon is. - Vanessa rám nézett a nagy barna a szemeivel és elmosolyodott.
- Akkor majd megpróbálok vidámabb lenni - mondta. Én is leültem az ágyára.
- Ajánlom is. - jobbra fordítottam a fejemet és egy nagy dobozra tévedt a tekintetem. - Az mi? -mutattam rá. Göndörke elkomolyodott.
- Shwané volt. Az apja hozta át tegnap nekem. - szemében megint a szomorúság jelent meg, de én ezt nem akartam, úgyhogy megpróbáltam témát váltani. Bólintva lezártam ezt a dolgot és tovább nézelődtem a szobában, amikor a földön megpillantottam egy kis papírlapot. Felvettem, hogy közelebbről is megnézzem. Csak egy cím volt rajta.  - Ez is a dobozban volt, biztos kiesett valamiből. - nézett rám, de látszott rajta, hogy akar még valamit mondani. - Tudom, hogy ez hülyeség és, hogy valószínűleg ki fogsz nevetni, de arra gondoltam, hogy.. -tartott egy levegővételnyi szünetet - szóval, megnézhetném, hogy mi is ez a hely. - érdeklődve nézett rám hogy mi szólok hozzá.
- Azt gondolod, hogy.. Shawn ...
- Nem gondolok semmit - szögezte le. - De, ha van egy kicsi esély is arra, hogy közelebb kerüljek ehhez az egészhez és, hogy megkapjam a válaszomat- utalt a tegnapi beszélgetésre - akkor megér egy próbát. - ezen elgondolkoztam.
- De fogalmad sincs, hogy mi lehet ez a hely. Mi van, ha veszélyes? - tettem fel a kérdést. Vanessa elmosolyodott.
- Nem kell értem aggódnod - sóhajtottam egyet. - Meg amúgy, ne is haragudj, de semmi közöd hozzá.
- Ez fájt - röhögtem el magam, aztán megforgattam a szemeimet. - Oké, igazad van, semmi közöm hozzá. Viszont nem hagyhatom, hogy egyedül menj. - Göndörke felhúzta a szemöldökét.
- Miért is nem? - mert nem akarom, na. Miért kell mindent megindokolnom?
- Mert barátok vagyunk. -nyögtem végül ki. - Szóval, én is megyek. - jelentettem ki ellentmondás nem tűrő hangon.

Vanessával hétfő délutánra terveztük a kis kirándulásunkat, így suli után rögtön el is indultunk. Egy jó kis egy órás út volt, míg végül odaértünk ahhoz az utcához, ahol ez az.. akármi van. Vanessára pillantottam, aki nagyon koncentrált valamire.
- Jól vagy? - kérdeztem meg kizökkentve a gondolatmenetéből.
- Persze - válaszolta, de látszott rajta, hogy ez hazugság. Már nem volt időm ezzel foglalkozni, mert megérkeztünk. Vanessa értetlenül nézte meg újra a címet, de semmi kétség. Ez volt az. - Én ezt nem értem. - hát én sem. Főleg, hogy valami nem hagyott nyugodni. Göndörkével végig néztünk az épületen, nekem viszont felismeréstől akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem kiesik a helyéről. A bejárati ajtó fölött egy tábla lógott, ami csak még több kérdést vetett fel válaszok helyett. Adoptációs Iroda.

III. rész - Game On

Vanessa

- Nem akarom. 

- Van.. 

- Semmi kedvem elhagyni a házat, de, ha még meg is tenném, az holt biztos, hogy nem egy olyan helyre mennék, ahol minden bűzlik az izzadságtól és a piától. - Lea könyörögve nézett rám.

- Figyelj, nem azt mondom, hogy rúgjunk is be, de nem árt a kikapcsolódás - hiába magyaráz neki az ember. Nagyot sóhajtottam.

- Lea, én értékelem, hogy próbálkozol, de nincs kedvem házibuliba menni. Még csak egy hét telt el a suliból, de már most ezer millió dolgom van és.. - folytattam volna, de észrevettem barátnőm arcán azt a bizonyos "elegem van belőled" kifejezést. - Mi van? 

- Vanessa most már torkig vagyok! Elnéztem neked egy teljes évig, hogy úgy sétálsz a folyosón, mint egy élőhalott, nem rángattalak el minden buliba, pedig megtehettem volna. De most már egy év is eltelt és még mindig összerezzensz a neve hallatára. 

- Ez nem igaz. - Lea válla leereszkedett ahogy lassan kifújta a levegőt. 

- A barátnőd vagyok, de azt sem tudom, hogy mi van veled. Nem mondasz el semmit, teljesen kizársz az életedből. - szomorúnak tűnt. Miattam szomorú. Tudom, hogy szeret engem és, hogy aggódik értem. Őszintén, én is aggódok magamért. Egy mosolyt erőltetek az arcomra. 

- Sajnálom. Jobb barátnőt érdemelnél. - mondtam és közben megöleltem

- Tudod, hogy szeretlek. Addig várok, amíg készen állsz élni egy kicsit, rendben? -hálásan pillantottam rá. 

-Köszönöm - tudom, hogy elmondhatnék neki mindent, hiszen ő is megosztja velem a dolgokat, de nem biztos, hogy elakarom mondani bárkinek is a történteket. 

Haza fele sétálok a suliból, egyedül. Lea a többiekkel maradt megbeszélni az estét. Emlékszem még régen, mennyire szerettem bulizni, olyan dolgokat csinálni amiket nem lett volna szabad. Imádtam kipróbálni új dolgokat, új embereket megismerni. Ez azóta változott, de sok minden más is. Befordulva az utcánkba, azon gondolkozom, hogy vajon jó ötlet volt-e nemet mondani a szórakozásra. Hiszen Leának igaza van. Ideje lenne újra élni. 

- Megjöttem - kiáltottam be anyámnak, amikor beléptem az ajtónkon. Nem terveztem megállni egészen a szobámig, de anyám elállta az utamat. 

- Vendéged jött. - kérdőn néztem rá, hiszen nem vártam senkit. A nappaliba mentünk ahol egy ősz, középkorú ember ült. Rögtön felismertem és földbe gyökerezett a lábam. Már vagy egy éve nem láttam. Amikor megpillantott, elmosolyodott. 

- Vanessa, de örülök, hogy látlak! - jött oda hozzám és megölelt. Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. 

- Mr. Emerson! - végig mért a tekintetével.

- Mennyit változtál, istenem, úgy rohan az idő! - mondta, de szerintem inkább magához beszélt. - Ne haragudj, hogy csak így beállítok, de gondoltam el hozom neked ezt. - rámutatott egy nagy dobozra, amit eddig észre sem vettem. - Shawné volt. - teszi hozzá. Nagyot dobbant a szívem. - Tudod, a feleségemmel sokáig őrizgettük, de úgy döntöttünk, ideje lenne.. - nézett rám szomorúan. - De hisz, te is tudod milyen ez.  - honnan tudnám? Mégis honnan tudnám, hogy milyen az amikor már a szüleid is azt hiszik, hogy halott vagy és inkább megszabadulnak a cuccaidtól. Megköszörültem a torkomat.

- Köszönöm, hogy elhozta. - ebben mondjuk még nem vagyok biztos. Mr. Emerson rám emelte a tekintetét, majd még egyszer megölelt. 

- Vigyázz magadra Vanessa! - azzal fogta magát és távozott, otthagyva engem a gondolataimmal. A dobozra pillantottam, és végül úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba. 

Bezártam az ajtómat majd letelepedtem az ágyamra. A doboz fedelét levéve lélekben megpróbálok felkészülni. Az első dolog amit kiveszek az egy poros régi könyv, Shawn kedvenc könyve, amit vagy százszor kiolvasott. Rengeteg emlék rohamozta meg egyszerre az agyamat, így inkább félre is tettem a könyvet. A dobozban csomó érme volt, amit még a focicsapattal nyert. A meze is benne volt. Nem sokáig bírtam, a könnyek máris folyni kezdtek a szememből. Mindent visszaraktam a dobozba és inkább félre tette az összes cuccot. Ezt túl sok nekem. Így sose fogom tudni lezárni ezt az egészet, úgy nem, ha nem kapok egy jelet vagy valamit, hogy tovább léphetek. Mi van, ha Shawn még ott van kint valahol? Elkeseredetten feküdtem le az ágyamra és próbáltam lecsendesíteni a tomboló gondolataimat. Most mégis mit csináljak?
Kimentem a mosdóba lemosni az arcomat, majd visszamentem a szobámba. A földre pillantva észrevettem egy kis papírdarabot, amire egy cím volt firkantva. Biztos kiesett valamelyik cuccból. Nem sokáig gondolkodhattam ezen, mert megcsörrent a telefonom.
- Utolsó esély: jössz vagy sem? -kérdezte Lea. Tudom, azt mondtam, hogy egyáltalán nem akarok házibuliba menni, de talán rám férne. Főleg ez után a délután után.
- Oké, megyek. - barátnőm hallhatóan nagyon megörült ennek és sikongatni kezdett a vonal túlsó végén.
- Nem hiszem el! Oké, oké. Készülődj, húsz perc múlva ott vagyok! - tette le a telefont. Nagyot sóhajtottam. Mire vállalkoztam? Már épp indultam a ruhásszekrényem felé, hogy találjak valami hordhatót, amikor egy SMS érkezett Leatól. "De aztán dögös legyél!"
Előástam egy fekete mini ruhát a szekrényem legaljáról, majd feldobtam magamnak egy egyszerű sminket, kölcsönvettem anyám magas sarkúját, mert az enyém eltűnt és készen is voltam. Pont idejében, Lea már az ajtóban állt amikor lementem a lépcsőn.
- Készen állsz? -vigyorgott. Ezt én is szeretném tudni.
A buli az egyik focis srácnál volt, akinek a szülei természetesen kő gazdagok. A ház óriási volt, mindenhol kaja, pia és rengeteg ember. A zene dübörgött, a saját hangomat se hallottam a nagy hangzavarban. Szóltam Leának, vagyis inkább elmutogattam, hogy merre leszek és a konyha felé vettem az irányt. Átveregettem magamat az ember tömegen, míg végül megtaláltam a konyhát ahol , szerencsémre, alig voltak. Töltöttem magamnak egy pohár sört, amit egy hajtásra meg is ittam. Szükségem volt erre. Jobbra tőlem egy elég boldog párocska falta egymást, így gondoltam, arrébb megyek, de előbb töltöttem magamnak még egy pohár italt a biztonság kedvéért. Mivel a legtöbben az udvaron tömörültek, oda nem nagyon akartam menni, ezért inkább a nappaliba sétáltam A falon rengeteg festmény díszelgett, biztos rohadt drága mindegyik. Épp az egyik képet nézegettem, amikor valaki hátulról nekem jött, majdnem a ruhámra öntve a pohara tartalmát.
- Basszus, ne haragudj - mondta a srác. - Ugye nem öntöttelek le? - így közelebbről nézve, ismerősnek tűnt, valahol már biztos láttam.
- Nem történt semmi - mondtam.
- Nem ismersz meg, ugye? -  kérdezte egy mosoly kíséretében. Esküszöm nagyon próbálkoztam, de nem ugrott be.  - Dean vagyok - Dean... honnan ismerem? - Shawn csapattársa voltam.  - tudom már. Amikor Shawnról felröppentek azok a pletykák, ez a srác volt az egyetlen aki kiállt mellette.
- Persze, már emlékszem. Ne haragudj. -egy mosolyt erőltettem magamra.
- Nem innál meg velem egy sört? - tovább mosolygott én pedig nem tudtam, hogy miért mondjak nemet. Így hát az est további részét vele töltöttem, beszélgettünk, ittunk. És még többet ittunk. Egy idő után elfeledkeztem a problémáimról és már majdnem jól érzetem magam.
- Bocsi, de asszem pisilnem kell - mondtam majd elindultam valamerre, amerre szerintem a mosdók voltak. Neki mentem jó pár embernek, mire megtaláltam a keresett helyet. A tükörképemet bámulva rájöttem, hogy a kelleténél jóval többet ittam és lehet, hogy nem ártana haza menni. Fogtam a táskámat és elindultam az udvar fele, szólni Deannek és Leanak, hogy elmentem, de egyiküket se találtam. Már nagyon untam a hangzavart, ezért elindultam egyedül. Az utcára kiérve megéreztem a szeptemberi hideget a bőrömön, de nem volt semmilyen ruhadarabom, amit a hátamra teríthettem volna. Lassan gyalogoltam haza fele, miközben az estén gondolkoztam. Mindent összevetve jól éreztem magamat és ez nagyrészt Deannek köszönhető. Hirtelen megtorpantam és füleltem. Megesküdtem volna, hogy hallottam valamit. Bal oldalról megint hallottam a neszt, de nem láttam senkit. Egy kicsit begyorsítottam, de megint hallottam valamit, most pont mögöttem csapott zajt valami. A szívritmusom felgyorsult, a tenyerem izzadni kezdett és a levegőt is gyorsabban kezdtem venni. Egyre gyorsabban sétáltam, folyamatosan hátra kapva a fejemet, de nem láttam semmit, egészen addig, amíg egy alakot nem vettem észre a sötétben. Lekaptam a magas sarkút és rohanni kezdtem egyenesen előre. Befordultam a sarkon, majd még egyen, jobbra kanyarodtam, majd balra. Lelassítottam és hátra néztem. Erősen figyeltem, de nem hallottam semmit. Indultam volna tovább, de az utca túl oldalán az egyik bokor megmozdult. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de megint elkezdtem rohanni, de folyamatosan hátra fele néztem és belefutottam egy emberbe. Szó szerint majdnem hátra estünk mindketten a lendülettől, de a fiú idejében kapcsolt és megtalálta az egyensúlyát, így végül nem borultunk hanyatt.
- Hova rohansz ennyire? - kérdezte a fiú. Az arcára pillantva azonnal felismertem.
- Tyler? Mit csinálsz itt ilyenkor? - a kezeim még mindig remegtek, a pulzusom az egekben volt.
- Haza megyek, de veled mi történt? - a kezeimre pillantott majd felhúzta a szemöldökét. - Jól vagy?
- Én.. Valaki... Követett és ... elfutottam - nem tudtam értelmesen kinyögni egy mondatot sem. Tyler megfogta kezem és a szemembe nézett.
- Vegyél egy mély levegőt. - úgy tettem. Megismételtem még párszor, éreztem ahogy az adrenalin kiszáll a testemből, vagyis egy része. - Jó. Most mondd el, hogy mi történt.
- Haza akartam menni, de valakit láttam a sötétben és nem tudtam mit csináljak. - újragondoltam az egészet. - De igazából az is lehet, hogy csak beképzeltem. Sokat ittam. - Tyler elmosolyodott.
- Akkor azt hiszem haza kísérlek, jó? - bólintottam. Azt hiszem pont elég dolog történt a mai nap.

II. rész - Véletlen

Tyler

- Érezd jól magad! - kiáltott utánam nagynéném az ajtóból. Egy kicsit túl lelkes ahhoz képest, hogy nincs miért. Ez csak egy szokásos első nap. Nem nagy szám. Az igazat megvallva örülök neki, hogy végül úgy alakultak a dolgok, hogy ide tudtam költözni. Képtelen lettem volna tovább abban a házban lakni, ahol minden csak a családomra emlékeztet. A családomra, ami többé nem létezik. Apám már kiskoromban meghalt, így rá nem emlékszem és anyum se mesélt róla soha. Egyszer, amikor 11 éves voltam, rákérdeztem anyumnál, hogy milyen is volt apa. Még mindig emlékszem ahogy rám nézett a kérdés hallatán és szemeiben félelem tükröződött. Egy pillanatra azt hittem, hogy megszólal, de végül csak elfordította a fejét és folytatta a dolgát. Utána nem kérdezősködtem, megrémisztett az, amit a szemében láttam. Testvérem soha nem volt, bár mindig is akartam egyet. Aztán egy nap anyám is meghalt, így kerültem a nagynénémhez, akiről mellesleg soha nem hallottam. Senki se szólt nekem a létezéséről, kivéve persze ez az idegen aki elküldte nekem a telefonszámát. Egyik nap, azt hiszem a temetés utáni harmadik reggelen, érkezett egy levél. Nem volt rajta a feladó, a címzett pedig én voltam. Nem sok dolog állt benne, csupán egy lány név és, hogy keressem meg ezt az illetőt. Ez után egy telefonszám is mellékelve volt, ami később kiderült, a nagynénémé. Így felhívtam és megbeszéltem vele, hogy hozzá költözöm. Azóta se tudtam meg, hogy ki ez az idegen és, hogy egyáltalán honnan tudott Teresáról, honnan tudott rólam és egyáltalán honnan tudta, hogy nekem szükségem van egy helyre, ahol lakhatok. És egy másik dolog, amit még nem tudok, hogy ki az a lány, aki a levélben szerepelt, akit állítólag meg kell keresnem, de jó sokáig nem is érdekelt. Nem néztem utána, nem kerestem rá a neten. Igazából csak leakarom zárni ezt az egészet és új fejezetet kezdeni az életemben, amire egy új iskola egy tökéletes lehetőség.

A suli elé érve megpillantottam azt a lányt akiben tegnap belefutottam az igazgatói iroda keresése közben. 

- Hé, göndörke! - fogalmam sincs, hogy mi a neve szóval csak így tudom szólítani. A lány oldalra kapja a fejét, mire én megindulok felé. -Örülök, hogy látok egy ismerős arcot. Egyébként még nem mutatkoztam be. Tyler vagyok. -mondom mosolyogva, de a csajon semmiféle érzelem nem látszódik. Semmi. Pont úgy, mint tegnap. Egy kicsit zavarban vagyok, miközben végig mér, hiszen még csak nem is mondta meg a nevét. 

- Ja hát üdv itt, Tyler. - mondta és már ment is volna el, de én utánakaptam. Addig nem engedem el, míg meg nem mondja a nevét. A lányon mintha összerezzent volna az érintésemre, de biztos csak beképzeltem. 

- Nem akarok tolakodó lenni, de nem tudom mi értelme annak, hogy ismerek valakit, de még a nevét sem tudom. - egy pillanatra úgy tűnt, hogy megszólal, de aztán mégsem adott ki egy hangot sem. -De, ha akarod akkor marad a göndörke. -próbálkozok tovább. 

- Vanessa - mondta ki váratlanul én pedig lefagytam egy másodpercre. Vanessának hívják? "Keresd meg Vanessa Burkeot" Ez állt abban a levélben. Vanessa furcsán bámul rám és gyorsan elköszön. Én pedig tovább állok ott és bámulom a semmit, miközben erősen gondolkozom. Nem biztos, hogy ő az. Sőt! Mekkora esély van egyáltalán arra, hogy ez első ilyen nevű lány akibe belebotlok az AZ a lány. Semmi. Zéró. Nulla. Veszek egy mély levegőt és inkább bemegyek én is az épületbe. 

Amint azt már tegnap is megállapítottam, az iskola nagyon régi és, ha úgy nézzük, egy kicsit ijesztő is, de ezeket leszámítva, átlagos. Ami nekem tökéletesen megfelel. Tegnap már megkaptam az órarendemet és a szerint az első órám egy eligazító óra lesz az osztályfőnökkel. A terem száma 111, de nekem ez nem sokat mond. Ez a hely egy labirintus és én nem akarok eltévedni. Az aulában ácsorgok tétlenül, amikor megpillantok egy srácot, amint éppen a lépcső fele sétál. Nem túl sietős a tempója, így gyorsan utol érem. 

- Szia, még új vagyok és nem találok egy termet. Segítesz? - a srác rám néz és szélesen elvigyorodik. 

- Persze, hogy segítek, melyik termet keresed? - esküszöm, egyre jobban vigyorog már, ha ez egyáltalán lehetséges. 

- 111. Ott lesz órám. - és most megtörténik az, amit eddig lehetetlennek véltem, de srác még jobban mosolyog. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, de egyre csak vigyorog. 

- Basszus, ez a szerencse napod ember! Nekem is ott lesz órám! - és közben hátamra csap egyet. De tényleg. Ezt a szerencsét. Megpróbálok én is mosolyogni, de elég furán érzem magam. - Amúgy Max vagyok - nyújtja a kezét és közben alaposabban is szemügyre veszem. Körülbelül olyan magas, mint én, fekete haja van mint nekem, de rövidebb és a bőrszíne is sötétebb, mint az enyém. 

- Tyler - fogok kezet vele. 

- Volt egy Tyler nevű aranyhalam. - vigyorog, de hirtelen eszébe jut valami és lehervad a mosoly az arcáról - Meghalt. - most mondanom kéne valamit? Úgy tűnik Max gyorsan túl teszi magát az emléken és visszatér a vigyor a képére. - De most ne foglalkozzunk ilyenekkel. Inkább induljunk órára. -út közben be sem áll a szája és folyamatosan teszi fel a kérdéseket, aztán ő maga is válaszol rájuk. 

- És hol laktál eddig? - kérdezi. Sose fog kifogyni a kérdésekből?

- Tallahasse. Flo Ridában van és.. 

- Amerika 125. legnagyobb városa, népessége kb. 182 965 fő - kérdőn nézek rá, mire ő csak legyint. 

- Értek egy kicsit a földrajzhoz. - mire én bólintok egyet. Ez a srác egyre furább. - Na mindegy. Ez a 111- es terem - állunk meg egy ajtó előtt. A terembe belépve Max megragadja a karomat és odavonszol egy asztalhoz. - Ez a hely tökéletesen meg fog felelni neked. - mondja majd levágja magát a mellettem lévő asztalhoz. Még az a szerencse, hogy egy személyesek a padok. Míg az osztályfőnökre és a többi diákra várunk, körül nézek a teremben. Rajtunk kívül még öten tartózkodnak a helyiségben, négyen beszélgetnek és az ötödik pedig egymagában üldögél és olvas. A diákok sorra jönnek be a terembe és mind rám csodálkoznak. Majd végül nem más sétál be a terembe, mint Göndörke. Ilyen nincs. Ő is észrevesz majd, szerintem szándékosan, az ellenkező irányban keres magának helyet. Oda fordulok Maxhoz. 

- Figyelj, hogy hívják azt a lány ott? - és Vanessa irányába bökök a fejemmel. Max odapillant majd megint elvigyorodik. 

- Már az első napon csajozni kezdesz? - néz rám, mire megforgatom a szemem. 

- A nevét mondd meg. 

- Vanessa - ezt eddig is tudtam.

- A teljes nevét nem tudod? - kérlek, csak ne ő legyen az. Nem létezik ilyen véletlen, ugye?

- A teljes nevét? Az a kérdés, hogy ki nem tudja azt. Tele volt vele az újság. 

- Miért? - kérdeztem. Kíváncsivá tett.

- Állítólag többször is megverte őt a barátja. 

- Állítólag?

- Nem tudták bizonyítani. Most már nem is fogják tudni -gondolkozott el. 

- Miért? Mi történt? 

- A srác eltűnt. - kikerekedtek a szemeim.

- Csak úgy eltűnt? 

- Igen. Már egy éve nem találják. Szerintem meghalt, de több elmélet is létezik. Van aki szerint szégyenében menekült el, más szerint valaki bújtatja. - Az utolsó szónál Vanessára pillant így én is odaviszem a tekintetem. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen dolgok történnek valakivel. 

- Szóval, mi a teljes neve? - Max rám néz, és kimondja a szavakat, amellyel megválaszolja két kérdésemet is. Kiderül, hogy mi a neve és, hogy igen, létezik ilyen véletlen.

- Vanessa Burke.

I. rész - Álca

Vanessa

- Mi a fasz ez? - csaptam le a mai újságot a konyha asztalra, konkrétan a reggeli közepén. Az öcsém nyugodtan folytatta a Cookie Corn zabálását, aminek már ijesztően a megszállottja lett az utóbbi időben, viszont anyám felvont szemöldökkel bámul rám.

- Vanessa vigyázz a szádra! Hányszor kell még ezt elmondanom? - ja, mintha nem tennék rá, hogy mit dumál nekem. Kérdeztem valamit.

- Mit jelentsen ez? - az orra alá toltam az újságot, amin az előbb kiakadtam, hátha most még válaszol is a kérdésemre és megmagyarázza azt, ami a cikkben áll. - Miért zárják le a nyomozást? - anyám lassan és megfontoltam lenyelte az utolsó falatot a teljes kiőrlésű, teljesen és százszázalékosan természetes és egészséges kenyeréből, ami nem mellesleg akkora adag, amekkorától még egy három évesnek is üres maradna a gyomra és végül a szemembe nézve elkezdi megmagyarázni. 

- Drágám, Shawn már lassan egy éve eltűnt. Ez idő alatt a rendőrség egyetlen nyomra se bukkant és ugyanott tartanak, mint egy évvel ezelőtt. A nyomozást nem tudják így folytatni. - nem hiszem el. Hogyan képes valaki lezárni egy nyomozást, amikor egy 16 éves fiú élete foroghat kockán?!

- Te ezt el is hiszed? Mi a francért nem dolgoznak jobban, hogy találjanak egy francos nyomot? 

- Kicsim, a rendőrség minden tőle tel...

- Persze, persze. És Shawn anyja mit szólt hozzá? - kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit fog szólni. Anyámat az se érdekli, ha valaki a poklok poklát járja meg, egészen addig amíg ő, egyes egyedül ő, tökéletesen éldegél, nulla problémával. 

- Ne állítsd be úgy, mintha az egész az én hibám lenne! - én? Dehogy.

- De rá vehetnéd őket, hogy folytassák. Még sem teszed. - ezt már tökéletesen nyugodtan mondom. Nem fogom hagyni, hogy elcsessze a napomat. Ezúttal nem.

- Nem minden úgy van, ahogy te gondolod. 

- De te vagy a kibaszott polgármester! Nem én! - felkapom a táskámat és kiviharzok a házból, magam után becsapva az ajtót.    

Az út a suliig egészen nyugodtan telik. Szép idő van, a nap ragyogóan süt, így ki kell élvezni minden percét, hiszen nem sokára az ősz és a hideg idő mindent elront. Szőke, göndör hajam a vállamra van engedve, mint általában és ugyanolyan kócos, mint minden reggel. Ujjaimmal megpróbálom úgy elrendezni a tincseimet, mintha foglalkoztam volna velük. Minden reggel ez van. Összeveszek valamin az anyámmal, így nem marad időm másra. Régebben nem így volt, de régebben sok minden másképp volt. El se hiszem, hogy már egy eltelt egy év, vagyis majdnem. Szeptember 9-én lesz egy év. Erre pontosan emlékszem, pedig abból az időszakból sok minden homályos a számomra. Azt tudom, viszont, hogy a felhajtás hatalmas volt, hogy is ne lett volna az. A tévében, az újságban, az utcán a poszterekről, mindenhonnan az ő arca köszönt vissza és követtett akárhova is mentem. Az emberek eleinte megbámultak, suttogtak, néha még mutogattak is. Kis városban a hírek mindenkihez eljutnak, ahogy az is hogy kik az érintettek benne. Ebben a dologban pedig érintett vagyok. Shawnnak sosem volt túl jó híre. Az a tipikus srác volt akinél hamar elszakadt a cérna és akkor aztán elveszti a fejét. De nem mindig volt azért ilyen. Amikor együtt voltunk, mindig aranyos volt velem, így előbb utóbb megkedveltem és egyik dolog követte a másikat. Aztán, nagyjából másfél éve, egy pletyka kezdett el keringeni, de senki sem tudja ki indította, de ez a valaki előállt azzal, hogy Shwan bánt engem. Én ezt természetesen tagadtam, mert egy jó nagy marhaság volt, de, mint említettem, kis városban a hírek gyorsan terjednek. Shawn sikeresen egy átlagos gimnazistából, egy egyáltalán nem közkedvelt srác lett a város szemében. Kirúgták a foci csapatból, mert a csapattársai már nem bíztak benne és valahogy elérték, hogy az edző nekik higgyen. A saját szememmel tapasztalhattam meg, hogy egy pletyka mennyire tönkre teheti egy ember életét.

Az iskolához érkezve végig nézek a régi épületen és lélekben felkészülök a következő tanév nehézségeire.

-Hé, göndörke! - jobbra kapom a fejemet, ahonnan a hang jött és megpillantom azt a srácot akit tegnap elkalauzoltam az igazgatóihoz. Jesszusom annak a srácnak be sem áll a szája! Komolyan nem veszi a jelet, hogy mikor kell befogni. - Örülök, hogy látok egy ismerős arcot. Egyébként még nem mutatkoztam be. Tyler vagyok. - mutatkozik be és idétlenül mosolyog. Tudjátok, amolyan "úgy is tudom, hogy oda vagy értem" mosolyra gondolok. Pontosan olyanra, mint amilyen Shawn mosolya volt. Végig nézek a srácon, akit egyébként már tegnap is szemügyre vettem, és megint meg kell állapítanom, hogy nem néz ki rosszul. Tipikus laza, rossz fiús kinézet, fekete, össze-vissza álló haj, ijesztően zöld szemek. Shawnnak is zöld szemei voltak.

- Ja hát üdv itt, Tyler. - már mennék tovább, amikor megragadja a karomat, mire én összerezzenek. Még nem szoktam meg a hirtelen mozdulatokat. Szerencsére a srácnak nem tűnt fel.

- Nem akarok tolakodó lenni, de nem tudom mi értelme annak, hogy ismerek valakit, de még a nevét sem tudom. - aranyosan bámul rám. Már majdnem megszólaltam, de inkább csak csöndben állok. Már megint azt az ürességet érzem. - De, ha akarod akkor marad a göndörke. 

- Vanessa - Tyler szemében mintha valami felcsillant volna, de lehet, hogy csak én képzeltem be. Jobb, ha megyek. - Öhm.. most mennem kell. Nem akarok elkésni. - ezzel megfordultam és gyorsan bementem az épületbe. 

Az iskola a nyár alatt semmit sem változott. Ezt már tegnap megállapítottam, de most, hogy a folyosók tele vannak diákokkal, olyan, mintha minden a régi lenne. Csakhogy semmi sem az. Az első utam az iskola pszichológushoz vezet, ahova anyám miatt kell járnom, meg persze a tanárok szerint sem árt valakivel beszélnem. Szerintük soha senkivel nem beszélem meg a problémáimat, ami nem igaz. Régen Shawnnal beszéltem meg mindent. Most, hogy igazából róla kéne beszélnem, nem igazán van társaságom, de ez nam baj. Talán jobb így. Úgyse az igazat szoktam mondani a pszichiáternek. Szerintem senki se szokta. 

Kettőt kopogok az ajtón, majd benyitok. Dr. M az íróasztala mögött ül és vele szemben egy lány foglal helyet. Amikor feláll, rájövök, hogy tavaly együtt volt bioszunk. 

- Rendben Kacy, akkor csütörtökön találkozunk. - Kacy bólint és rám mosolyogva kimegy az ajtón. Elfelejtettem visszamosolyogni. - Vanessa, örülök, hogy látlak, foglalj helyet. - így teszek. - Szóval, hogy vagy mostanság? Hogy érzel az iskola kezdéssel kapcsolatban? - egy pillanat alatt átgondolom a válaszomat, minden egyes szót, majd veszek egy nagy levegőt és kimondom az ellenkezőjét.

- Nagyon jól vagyok. A szorongási rohamaim kezdenek elmúlni. Az iskolakezdésről pedig.. már nagyon izgatott vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat számomra ez az év. - de ez csak hazugság. Ez az én álcám.

Prológus

Tyler

Befordulok balra. Aztán jobbra. Még mindig üresek a folyosók. Miért is lenne itt valaki? Csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy a nyári szünet utolsó napján az iskola folyosóin mászkálok fel, s alá, mint valami stréber, aki nem bírja kivárni azt a nyamvadt szeptember elsejét. Való igaz, izgatott vagyok a holnapi nap miatt, de egyáltalán nem az algebra hihetetlenül érdekes világa vagy éppen a rohadtul izgalmas történelem óra miatt. Nem. Engem sokkal jobban izgat az, ami miatt ide jöttem. Na nem mintha olyan nagy választásom lett volna.

Megint befordulok balra utána pedig felmegyek a fél emeletre. Milyen kicseszett labirintus ez? A régi iskolám sokkal kisebb volt, mint ez, de kevésbé ijesztő is. A fa lécekkel beborított falról fekete fehér tabló képek lógnak és esküszöm, hogy mindegyik szempár engem bámul. Végig haladok a folyosón, el a képek előtt és a változatosság kedvéért most jobbra fordulok, amikor hirtelen hátrakapom a fejemet. Lépéseket hallottam, de nem látok senkit. Az egész rohadt iskola üres. Még bámulom pár másodpercig a kihalt folyosót, aztán folytatom utamat. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnak otthon a többiek. Vajon Lena még mindig dühös rám, amiért csak úgy eljöttem? Valószínűleg. Én is dühös lennék magamra, ha nem tudnám az okát a hirtelen távozásnak. Már pedig én tudom és elég ütős, de ezt nem árulhatom el neki. Inkább hagyom, hogy haragudjon rám, hiszen megérdemlem. 

Megint hallottam a lépéseket. Megállok egy kicsit és fülelek, de megint semmi. Már éppen indulnék tovább, amikor egy lányt pillantok meg a folyosó túl végén. Legalább nem vagyok őrült. Amint közelebb ér, jobban szemügyre veszem. Kissé alacsony, se nem kövér, se nem csontváz alkat, göndör, szőke haj. A szeme színét nem látom, de azt igen, hogy a kialvatlanság miatt sötét karikák vannak a szeme körül. Gondolataiba merülve siet a folyosón, észre sem véve engem. Még mielőtt elrohanna mellettem, neki szegezem a kérdést:

-Szia, bocsi, de már negyed órája az igazgatóit keresem, de sehol nem találom. Nem tudnál segíteni? - göndörke rám emeli szemeit, amik mellesleg csokoládé barnák, és először szerintem nem is fogja fel, hogy valaki megszólította. Miután lassan leesik neki, hogy kérdeztem tőle valamit, rögtön válaszol.

- De persze, gyere utánam, én is épp arra megyek. - egy halvány mosoly sincs az arcán, mintha az érzelmei teljesen ki lennének kapcsolva. Egy pillanatig a szemeibe bámulok, hátha valamit elárulnak, de tekintete olyan üres, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Göndörke megfordul és megy előre, így követem. Természetesen az ellenkező irányba megyünk, mint amerre én mentem, de ez már csak így van velem és a tájékozódási készségemmel, vagyis annak a teljes hiányával.

- Tudod, új vagyok itt és ez a hely egy jó kis labirintus - próbálok beszélgetést kezdeményezni, de a lány megy tovább, rám se pillantva. - Hogyhogy itt vagy ilyenkor? Az iskola csak holnap kezdődik. Ennyire várod már a tanulást? - ezt viccnek szántam, hiszen nem éppen úgy néz ki ez a lány, mint a nagy tanulni vágyó koponyák, de göndörke nem veszi az adást. Most kivételesen rám emeli tekintetét, de az ürességtől kiráz a hideg. Sóhajtok egyet, de már úgy is mindegy; megérkeztünk. Az ajtó nyitva van, így beláthatok a kissé szűkös irodába. Az igazgatói is legalább olyan régi, mint az iskola többi része. Egy nagyobb íróasztal mögött ül egy ötvenes éveiben járó nő, valószínűleg az igazgató. Göndörke kopog a nyitott ajtón, majd amikor az igazgató felnéz, rögtön elmosolyodik.

- Gyertek be nyugodtan - így is teszünk. Amikor beljebb lépek a kis terembe, furcsa illatot érzek. Biztos vagyok benne, hogy éreztem már ilyet valahol, csak nem tudom hol. - Először essünk túl a könnyebb részen. - göndörkére pillant, aki oda ad neki valamilyen papírt, aminek a tetején nagy, kövér betűkkel ez áll: Iskola pszichológusi tájékoztató. Az igazgató egy pillanat alatt alá firkantja és vissza is adja a lánynak, aki valamilyen köszönöm félét mormol el, majd, rám se nézve, kiviharzik az irodából. Az igazgató rám pillant és biccent a fejével, hogy üljek le. -Szóval, ha jól sejtem a beiratkozásról lenne szó.
- Igen. A papírokat elhoztam, alá van íratva minden, ami kell. - kiveszi a kezemből a papírokat, megbizonyosodva arról, hogy minden ki van-e töltve. Az utolsó lap legaljánál meg áll egy pillanatra, majd visszanyújtja az oldalt.
- Hiányzik egy szülői aláírás. Édesapáddal is alá kéne íratnod. - kedvesen mosolyog a szemembe, de én egyáltalán nem tartom szórakoztatónak.
- Apám meghalt. - nem igazán erre a válaszra számított. Eltűnt a mosoly az arcáról és egy kellemetlen kifejezés váltotta fel, de én nem hagytam abba. Szeretem kínos helyzetekbe hozni az embereket. Főleg azokat akik nem szimpatikusak. - És, ha már itt tartunk, anyám is. Aki aláírta, az a nagynéném, akinél jelenleg lakom. És nem tudok még egy aláírást szerezni, mert az ő férje is halott. - az igazgató egyre rosszabbul érzi magát és szemében megjelenik az a szokásos szánalom, mint mindenkinél, akinek elmondom, hogy jó formán az egész családom kihalt. A nagynénémen kívül nincs más rokonom, senki olyan akiről tudnék.
- Ezt szomorúan hallom, de ez így mindjárt más. Szerintem rendben vagyunk. - feláll és a kezét nyújtja - Üdvözöljük az elsfieldi középiskolában, Tyler Collins.