Prológus

Tyler

Befordulok balra. Aztán jobbra. Még mindig üresek a folyosók. Miért is lenne itt valaki? Csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy a nyári szünet utolsó napján az iskola folyosóin mászkálok fel, s alá, mint valami stréber, aki nem bírja kivárni azt a nyamvadt szeptember elsejét. Való igaz, izgatott vagyok a holnapi nap miatt, de egyáltalán nem az algebra hihetetlenül érdekes világa vagy éppen a rohadtul izgalmas történelem óra miatt. Nem. Engem sokkal jobban izgat az, ami miatt ide jöttem. Na nem mintha olyan nagy választásom lett volna.

Megint befordulok balra utána pedig felmegyek a fél emeletre. Milyen kicseszett labirintus ez? A régi iskolám sokkal kisebb volt, mint ez, de kevésbé ijesztő is. A fa lécekkel beborított falról fekete fehér tabló képek lógnak és esküszöm, hogy mindegyik szempár engem bámul. Végig haladok a folyosón, el a képek előtt és a változatosság kedvéért most jobbra fordulok, amikor hirtelen hátrakapom a fejemet. Lépéseket hallottam, de nem látok senkit. Az egész rohadt iskola üres. Még bámulom pár másodpercig a kihalt folyosót, aztán folytatom utamat. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnak otthon a többiek. Vajon Lena még mindig dühös rám, amiért csak úgy eljöttem? Valószínűleg. Én is dühös lennék magamra, ha nem tudnám az okát a hirtelen távozásnak. Már pedig én tudom és elég ütős, de ezt nem árulhatom el neki. Inkább hagyom, hogy haragudjon rám, hiszen megérdemlem. 

Megint hallottam a lépéseket. Megállok egy kicsit és fülelek, de megint semmi. Már éppen indulnék tovább, amikor egy lányt pillantok meg a folyosó túl végén. Legalább nem vagyok őrült. Amint közelebb ér, jobban szemügyre veszem. Kissé alacsony, se nem kövér, se nem csontváz alkat, göndör, szőke haj. A szeme színét nem látom, de azt igen, hogy a kialvatlanság miatt sötét karikák vannak a szeme körül. Gondolataiba merülve siet a folyosón, észre sem véve engem. Még mielőtt elrohanna mellettem, neki szegezem a kérdést:

-Szia, bocsi, de már negyed órája az igazgatóit keresem, de sehol nem találom. Nem tudnál segíteni? - göndörke rám emeli szemeit, amik mellesleg csokoládé barnák, és először szerintem nem is fogja fel, hogy valaki megszólította. Miután lassan leesik neki, hogy kérdeztem tőle valamit, rögtön válaszol.

- De persze, gyere utánam, én is épp arra megyek. - egy halvány mosoly sincs az arcán, mintha az érzelmei teljesen ki lennének kapcsolva. Egy pillanatig a szemeibe bámulok, hátha valamit elárulnak, de tekintete olyan üres, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Göndörke megfordul és megy előre, így követem. Természetesen az ellenkező irányba megyünk, mint amerre én mentem, de ez már csak így van velem és a tájékozódási készségemmel, vagyis annak a teljes hiányával.

- Tudod, új vagyok itt és ez a hely egy jó kis labirintus - próbálok beszélgetést kezdeményezni, de a lány megy tovább, rám se pillantva. - Hogyhogy itt vagy ilyenkor? Az iskola csak holnap kezdődik. Ennyire várod már a tanulást? - ezt viccnek szántam, hiszen nem éppen úgy néz ki ez a lány, mint a nagy tanulni vágyó koponyák, de göndörke nem veszi az adást. Most kivételesen rám emeli tekintetét, de az ürességtől kiráz a hideg. Sóhajtok egyet, de már úgy is mindegy; megérkeztünk. Az ajtó nyitva van, így beláthatok a kissé szűkös irodába. Az igazgatói is legalább olyan régi, mint az iskola többi része. Egy nagyobb íróasztal mögött ül egy ötvenes éveiben járó nő, valószínűleg az igazgató. Göndörke kopog a nyitott ajtón, majd amikor az igazgató felnéz, rögtön elmosolyodik.

- Gyertek be nyugodtan - így is teszünk. Amikor beljebb lépek a kis terembe, furcsa illatot érzek. Biztos vagyok benne, hogy éreztem már ilyet valahol, csak nem tudom hol. - Először essünk túl a könnyebb részen. - göndörkére pillant, aki oda ad neki valamilyen papírt, aminek a tetején nagy, kövér betűkkel ez áll: Iskola pszichológusi tájékoztató. Az igazgató egy pillanat alatt alá firkantja és vissza is adja a lánynak, aki valamilyen köszönöm félét mormol el, majd, rám se nézve, kiviharzik az irodából. Az igazgató rám pillant és biccent a fejével, hogy üljek le. -Szóval, ha jól sejtem a beiratkozásról lenne szó.
- Igen. A papírokat elhoztam, alá van íratva minden, ami kell. - kiveszi a kezemből a papírokat, megbizonyosodva arról, hogy minden ki van-e töltve. Az utolsó lap legaljánál meg áll egy pillanatra, majd visszanyújtja az oldalt.
- Hiányzik egy szülői aláírás. Édesapáddal is alá kéne íratnod. - kedvesen mosolyog a szemembe, de én egyáltalán nem tartom szórakoztatónak.
- Apám meghalt. - nem igazán erre a válaszra számított. Eltűnt a mosoly az arcáról és egy kellemetlen kifejezés váltotta fel, de én nem hagytam abba. Szeretem kínos helyzetekbe hozni az embereket. Főleg azokat akik nem szimpatikusak. - És, ha már itt tartunk, anyám is. Aki aláírta, az a nagynéném, akinél jelenleg lakom. És nem tudok még egy aláírást szerezni, mert az ő férje is halott. - az igazgató egyre rosszabbul érzi magát és szemében megjelenik az a szokásos szánalom, mint mindenkinél, akinek elmondom, hogy jó formán az egész családom kihalt. A nagynénémen kívül nincs más rokonom, senki olyan akiről tudnék.
- Ezt szomorúan hallom, de ez így mindjárt más. Szerintem rendben vagyunk. - feláll és a kezét nyújtja - Üdvözöljük az elsfieldi középiskolában, Tyler Collins.