I. rész - Álca

Vanessa

- Mi a fasz ez? - csaptam le a mai újságot a konyha asztalra, konkrétan a reggeli közepén. Az öcsém nyugodtan folytatta a Cookie Corn zabálását, aminek már ijesztően a megszállottja lett az utóbbi időben, viszont anyám felvont szemöldökkel bámul rám.

- Vanessa vigyázz a szádra! Hányszor kell még ezt elmondanom? - ja, mintha nem tennék rá, hogy mit dumál nekem. Kérdeztem valamit.

- Mit jelentsen ez? - az orra alá toltam az újságot, amin az előbb kiakadtam, hátha most még válaszol is a kérdésemre és megmagyarázza azt, ami a cikkben áll. - Miért zárják le a nyomozást? - anyám lassan és megfontoltam lenyelte az utolsó falatot a teljes kiőrlésű, teljesen és százszázalékosan természetes és egészséges kenyeréből, ami nem mellesleg akkora adag, amekkorától még egy három évesnek is üres maradna a gyomra és végül a szemembe nézve elkezdi megmagyarázni. 

- Drágám, Shawn már lassan egy éve eltűnt. Ez idő alatt a rendőrség egyetlen nyomra se bukkant és ugyanott tartanak, mint egy évvel ezelőtt. A nyomozást nem tudják így folytatni. - nem hiszem el. Hogyan képes valaki lezárni egy nyomozást, amikor egy 16 éves fiú élete foroghat kockán?!

- Te ezt el is hiszed? Mi a francért nem dolgoznak jobban, hogy találjanak egy francos nyomot? 

- Kicsim, a rendőrség minden tőle tel...

- Persze, persze. És Shawn anyja mit szólt hozzá? - kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit fog szólni. Anyámat az se érdekli, ha valaki a poklok poklát járja meg, egészen addig amíg ő, egyes egyedül ő, tökéletesen éldegél, nulla problémával. 

- Ne állítsd be úgy, mintha az egész az én hibám lenne! - én? Dehogy.

- De rá vehetnéd őket, hogy folytassák. Még sem teszed. - ezt már tökéletesen nyugodtan mondom. Nem fogom hagyni, hogy elcsessze a napomat. Ezúttal nem.

- Nem minden úgy van, ahogy te gondolod. 

- De te vagy a kibaszott polgármester! Nem én! - felkapom a táskámat és kiviharzok a házból, magam után becsapva az ajtót.    

Az út a suliig egészen nyugodtan telik. Szép idő van, a nap ragyogóan süt, így ki kell élvezni minden percét, hiszen nem sokára az ősz és a hideg idő mindent elront. Szőke, göndör hajam a vállamra van engedve, mint általában és ugyanolyan kócos, mint minden reggel. Ujjaimmal megpróbálom úgy elrendezni a tincseimet, mintha foglalkoztam volna velük. Minden reggel ez van. Összeveszek valamin az anyámmal, így nem marad időm másra. Régebben nem így volt, de régebben sok minden másképp volt. El se hiszem, hogy már egy eltelt egy év, vagyis majdnem. Szeptember 9-én lesz egy év. Erre pontosan emlékszem, pedig abból az időszakból sok minden homályos a számomra. Azt tudom, viszont, hogy a felhajtás hatalmas volt, hogy is ne lett volna az. A tévében, az újságban, az utcán a poszterekről, mindenhonnan az ő arca köszönt vissza és követtett akárhova is mentem. Az emberek eleinte megbámultak, suttogtak, néha még mutogattak is. Kis városban a hírek mindenkihez eljutnak, ahogy az is hogy kik az érintettek benne. Ebben a dologban pedig érintett vagyok. Shawnnak sosem volt túl jó híre. Az a tipikus srác volt akinél hamar elszakadt a cérna és akkor aztán elveszti a fejét. De nem mindig volt azért ilyen. Amikor együtt voltunk, mindig aranyos volt velem, így előbb utóbb megkedveltem és egyik dolog követte a másikat. Aztán, nagyjából másfél éve, egy pletyka kezdett el keringeni, de senki sem tudja ki indította, de ez a valaki előállt azzal, hogy Shwan bánt engem. Én ezt természetesen tagadtam, mert egy jó nagy marhaság volt, de, mint említettem, kis városban a hírek gyorsan terjednek. Shawn sikeresen egy átlagos gimnazistából, egy egyáltalán nem közkedvelt srác lett a város szemében. Kirúgták a foci csapatból, mert a csapattársai már nem bíztak benne és valahogy elérték, hogy az edző nekik higgyen. A saját szememmel tapasztalhattam meg, hogy egy pletyka mennyire tönkre teheti egy ember életét.

Az iskolához érkezve végig nézek a régi épületen és lélekben felkészülök a következő tanév nehézségeire.

-Hé, göndörke! - jobbra kapom a fejemet, ahonnan a hang jött és megpillantom azt a srácot akit tegnap elkalauzoltam az igazgatóihoz. Jesszusom annak a srácnak be sem áll a szája! Komolyan nem veszi a jelet, hogy mikor kell befogni. - Örülök, hogy látok egy ismerős arcot. Egyébként még nem mutatkoztam be. Tyler vagyok. - mutatkozik be és idétlenül mosolyog. Tudjátok, amolyan "úgy is tudom, hogy oda vagy értem" mosolyra gondolok. Pontosan olyanra, mint amilyen Shawn mosolya volt. Végig nézek a srácon, akit egyébként már tegnap is szemügyre vettem, és megint meg kell állapítanom, hogy nem néz ki rosszul. Tipikus laza, rossz fiús kinézet, fekete, össze-vissza álló haj, ijesztően zöld szemek. Shawnnak is zöld szemei voltak.

- Ja hát üdv itt, Tyler. - már mennék tovább, amikor megragadja a karomat, mire én összerezzenek. Még nem szoktam meg a hirtelen mozdulatokat. Szerencsére a srácnak nem tűnt fel.

- Nem akarok tolakodó lenni, de nem tudom mi értelme annak, hogy ismerek valakit, de még a nevét sem tudom. - aranyosan bámul rám. Már majdnem megszólaltam, de inkább csak csöndben állok. Már megint azt az ürességet érzem. - De, ha akarod akkor marad a göndörke. 

- Vanessa - Tyler szemében mintha valami felcsillant volna, de lehet, hogy csak én képzeltem be. Jobb, ha megyek. - Öhm.. most mennem kell. Nem akarok elkésni. - ezzel megfordultam és gyorsan bementem az épületbe. 

Az iskola a nyár alatt semmit sem változott. Ezt már tegnap megállapítottam, de most, hogy a folyosók tele vannak diákokkal, olyan, mintha minden a régi lenne. Csakhogy semmi sem az. Az első utam az iskola pszichológushoz vezet, ahova anyám miatt kell járnom, meg persze a tanárok szerint sem árt valakivel beszélnem. Szerintük soha senkivel nem beszélem meg a problémáimat, ami nem igaz. Régen Shawnnal beszéltem meg mindent. Most, hogy igazából róla kéne beszélnem, nem igazán van társaságom, de ez nam baj. Talán jobb így. Úgyse az igazat szoktam mondani a pszichiáternek. Szerintem senki se szokta. 

Kettőt kopogok az ajtón, majd benyitok. Dr. M az íróasztala mögött ül és vele szemben egy lány foglal helyet. Amikor feláll, rájövök, hogy tavaly együtt volt bioszunk. 

- Rendben Kacy, akkor csütörtökön találkozunk. - Kacy bólint és rám mosolyogva kimegy az ajtón. Elfelejtettem visszamosolyogni. - Vanessa, örülök, hogy látlak, foglalj helyet. - így teszek. - Szóval, hogy vagy mostanság? Hogy érzel az iskola kezdéssel kapcsolatban? - egy pillanat alatt átgondolom a válaszomat, minden egyes szót, majd veszek egy nagy levegőt és kimondom az ellenkezőjét.

- Nagyon jól vagyok. A szorongási rohamaim kezdenek elmúlni. Az iskolakezdésről pedig.. már nagyon izgatott vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat számomra ez az év. - de ez csak hazugság. Ez az én álcám.

Prológus

Tyler

Befordulok balra. Aztán jobbra. Még mindig üresek a folyosók. Miért is lenne itt valaki? Csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy a nyári szünet utolsó napján az iskola folyosóin mászkálok fel, s alá, mint valami stréber, aki nem bírja kivárni azt a nyamvadt szeptember elsejét. Való igaz, izgatott vagyok a holnapi nap miatt, de egyáltalán nem az algebra hihetetlenül érdekes világa vagy éppen a rohadtul izgalmas történelem óra miatt. Nem. Engem sokkal jobban izgat az, ami miatt ide jöttem. Na nem mintha olyan nagy választásom lett volna.

Megint befordulok balra utána pedig felmegyek a fél emeletre. Milyen kicseszett labirintus ez? A régi iskolám sokkal kisebb volt, mint ez, de kevésbé ijesztő is. A fa lécekkel beborított falról fekete fehér tabló képek lógnak és esküszöm, hogy mindegyik szempár engem bámul. Végig haladok a folyosón, el a képek előtt és a változatosság kedvéért most jobbra fordulok, amikor hirtelen hátrakapom a fejemet. Lépéseket hallottam, de nem látok senkit. Az egész rohadt iskola üres. Még bámulom pár másodpercig a kihalt folyosót, aztán folytatom utamat. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnak otthon a többiek. Vajon Lena még mindig dühös rám, amiért csak úgy eljöttem? Valószínűleg. Én is dühös lennék magamra, ha nem tudnám az okát a hirtelen távozásnak. Már pedig én tudom és elég ütős, de ezt nem árulhatom el neki. Inkább hagyom, hogy haragudjon rám, hiszen megérdemlem. 

Megint hallottam a lépéseket. Megállok egy kicsit és fülelek, de megint semmi. Már éppen indulnék tovább, amikor egy lányt pillantok meg a folyosó túl végén. Legalább nem vagyok őrült. Amint közelebb ér, jobban szemügyre veszem. Kissé alacsony, se nem kövér, se nem csontváz alkat, göndör, szőke haj. A szeme színét nem látom, de azt igen, hogy a kialvatlanság miatt sötét karikák vannak a szeme körül. Gondolataiba merülve siet a folyosón, észre sem véve engem. Még mielőtt elrohanna mellettem, neki szegezem a kérdést:

-Szia, bocsi, de már negyed órája az igazgatóit keresem, de sehol nem találom. Nem tudnál segíteni? - göndörke rám emeli szemeit, amik mellesleg csokoládé barnák, és először szerintem nem is fogja fel, hogy valaki megszólította. Miután lassan leesik neki, hogy kérdeztem tőle valamit, rögtön válaszol.

- De persze, gyere utánam, én is épp arra megyek. - egy halvány mosoly sincs az arcán, mintha az érzelmei teljesen ki lennének kapcsolva. Egy pillanatig a szemeibe bámulok, hátha valamit elárulnak, de tekintete olyan üres, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Göndörke megfordul és megy előre, így követem. Természetesen az ellenkező irányba megyünk, mint amerre én mentem, de ez már csak így van velem és a tájékozódási készségemmel, vagyis annak a teljes hiányával.

- Tudod, új vagyok itt és ez a hely egy jó kis labirintus - próbálok beszélgetést kezdeményezni, de a lány megy tovább, rám se pillantva. - Hogyhogy itt vagy ilyenkor? Az iskola csak holnap kezdődik. Ennyire várod már a tanulást? - ezt viccnek szántam, hiszen nem éppen úgy néz ki ez a lány, mint a nagy tanulni vágyó koponyák, de göndörke nem veszi az adást. Most kivételesen rám emeli tekintetét, de az ürességtől kiráz a hideg. Sóhajtok egyet, de már úgy is mindegy; megérkeztünk. Az ajtó nyitva van, így beláthatok a kissé szűkös irodába. Az igazgatói is legalább olyan régi, mint az iskola többi része. Egy nagyobb íróasztal mögött ül egy ötvenes éveiben járó nő, valószínűleg az igazgató. Göndörke kopog a nyitott ajtón, majd amikor az igazgató felnéz, rögtön elmosolyodik.

- Gyertek be nyugodtan - így is teszünk. Amikor beljebb lépek a kis terembe, furcsa illatot érzek. Biztos vagyok benne, hogy éreztem már ilyet valahol, csak nem tudom hol. - Először essünk túl a könnyebb részen. - göndörkére pillant, aki oda ad neki valamilyen papírt, aminek a tetején nagy, kövér betűkkel ez áll: Iskola pszichológusi tájékoztató. Az igazgató egy pillanat alatt alá firkantja és vissza is adja a lánynak, aki valamilyen köszönöm félét mormol el, majd, rám se nézve, kiviharzik az irodából. Az igazgató rám pillant és biccent a fejével, hogy üljek le. -Szóval, ha jól sejtem a beiratkozásról lenne szó.
- Igen. A papírokat elhoztam, alá van íratva minden, ami kell. - kiveszi a kezemből a papírokat, megbizonyosodva arról, hogy minden ki van-e töltve. Az utolsó lap legaljánál meg áll egy pillanatra, majd visszanyújtja az oldalt.
- Hiányzik egy szülői aláírás. Édesapáddal is alá kéne íratnod. - kedvesen mosolyog a szemembe, de én egyáltalán nem tartom szórakoztatónak.
- Apám meghalt. - nem igazán erre a válaszra számított. Eltűnt a mosoly az arcáról és egy kellemetlen kifejezés váltotta fel, de én nem hagytam abba. Szeretem kínos helyzetekbe hozni az embereket. Főleg azokat akik nem szimpatikusak. - És, ha már itt tartunk, anyám is. Aki aláírta, az a nagynéném, akinél jelenleg lakom. És nem tudok még egy aláírást szerezni, mert az ő férje is halott. - az igazgató egyre rosszabbul érzi magát és szemében megjelenik az a szokásos szánalom, mint mindenkinél, akinek elmondom, hogy jó formán az egész családom kihalt. A nagynénémen kívül nincs más rokonom, senki olyan akiről tudnék.
- Ezt szomorúan hallom, de ez így mindjárt más. Szerintem rendben vagyunk. - feláll és a kezét nyújtja - Üdvözöljük az elsfieldi középiskolában, Tyler Collins.